A húzósabb vagy kevésbé húzós élethelyzeteink közepette elő-előfordul, hogy bizonyos kérdésekre NEM helyett IGEN-nel válaszolunk. Ezer oka van, hogy miért teszünk így, egy biztos: ha nem rögzítjük magunkban, és gyakoroljuk a nemet mondás képességét, akkor rosszat teszünk magunkkal.
Volt huszonévesen egy barátnőm. Ő mondta mindig: „az a legfontosabb, hogy te jól legyél”. Az agyam felfogta a lényeget, csak nem tudtam beépíteni a hétköznapjaimba, és nem mérlegeltem, milyen óriási szerep jut ebben a gondolkodásban a nemeknek és az igeneknek.
Egyszer tartottam egy előadást, amiben a saját példámon keresztül mutattam be, hová juthat az ember, ha nem képes nemet mondani. A korábbi posztjaimban hosszasan írtam nektek arról, hogy az „egészséges életmód démonaim” hogyan hajszoltak bele az anorexiába és a bulimiába. Hogy mikor, mire mondtam nemet és mikor mire igent a két betegség kapcsán. A megfelelési vágyra vagy inkább a tökéletességre törekvés kényszerére sokáig mindig igent, a belső békémre, az önelfogadásomra, önszeretetemre pedig mindig nemet. Ez változott meg az idők során annak köszönhetően, hogy elképesztő energiát tettem önmagam elfogadásába, abba, hogy megtanuljam szeretni azt, aki vagyok.
Sok a munka, most a gyerekekkel kell foglalkozni – halljuk másoktól, magunktól, s ennek sokszor az a vége, hogy valójában arra mondunk nemet, amire biztosan nem kellene. Magunkra. Pedig miről is van szó tulajdonképpen? Arról, hogy ha mi nem állunk jól, ha nem foglalkozunk a saját lelki és testi jóllétünkkel, akkor másoknak sem fogjuk tudni a legjobbunkat adni. Az élet sok-sok területén nem fogunk tudni igazán jól teljesíteni. Vagy ha nagy erőfeszítéssel jól is teljesítünk, meg fogjuk fizetni az árát.
Mi a jó a gyereknek, és mi a jó nekünk?
A fiamat nem szoktam coacholni, de sokat beszélgetünk mélyebb témákról. Benne sincs meg egyelőre az a feltétlen önszeretet, ami ahhoz szükséges, hogy sokat, és jól foglalkozzon magával. A férjemmel sokat tettünk érte, hogy kialakuljon benne az öngondoskodás képessége, mégis követtünk és követünk is el hibákat. Azonban mi csak egy bizonyos része voltunk a sok szocializációs és környezeti hatásnak. Befolyásolták az ovis nevelők, a suliban a tanárok, a barátok, az edzők, sok mindenki. Neki még van dolga az önszeretettel, hogy a saját érdekében tudjon időnként nemet vagy igent mondani.
Szülőként a különböző trendek hatására kicsit már túltoljuk a gyerekeink kiszolgálását. Hétvégente állandóan programokra visszük őket, hétköznap szakkörökre, edzésekre, tanuljanak angol mellett kínait is, sportoljanak, és lehetőleg kapjanak meg minél többet az élvezeti cikkek közül. Eközben mi magunk kiégünk ebben a szülői létben, ezzel párhuzamosan, bár nem vesszük észre, őt is kiégetjük, hiszen folyamatosan szórakoztatjuk, és nem hagyjuk eleget tapasztalni, vagy úgy isten igazából unatkozni. Kérdés, hogy ő mennyit enged be a külső hatásokból, ő is akar-e 10 évesen zongoraversenyre menni, mint a szomszéd gyerek? És hogy mi szülők tudunk-e nemet mondani ezekre a hatásokra, vagy mi is beszállunk a versenybe? Annyit akarunk-e adni – sokszor kényszeresen – a gyerekünknek, mint a körülöttünk élők, tudva, hogy akár rossz irányba neveljük a gyerekünket?
Jobb, ha tudjuk, egyáltalán nem baj, ha a gyerekek rugalmas alkalmazkodóképessége dolgozik, fejlődik. Ha nem kap meg mindent készen tőlünk, vagyis mi is tudunk nemet mondani kérésekre, óhajokra. Mi pedig szintén nyerünk azzal, ha bizonyos időközönként igent mondunk magunkra, rábízzuk a nagyszülőkre a gyereket, és együtt töltünk párunkkal egy tartalmas estét. Ekkor vagyunk képesek férfiként, nőként funkcionálni, rövid időre kilépve az apai/anyai szerepből. Én ezekre az alkalmakra igent mondtam, megszerveztem, amikor már nem kellett szoptatnom a gyerekeket, és Ervinnel kicsit ki tudtunk szabadulni, fújtunk egyet. Persze ezer dologtól függ, hogy össze tudjuk-e hozni a lopott szabadidőt. Hány gyermek van a családban, milyen korúak, van-e, aki be tud segíteni stb? Mindenki másból főz. De javaslom, hogy főzzön. Rendszeresen.
A következő posztomban folytatom ezt a témát, a nemet mondás fontossága megkívánja a hosszabb terjedelmet.
