Carl Jung azt mondta: ’Amerre a félelmed, ott a feladatod!’
Milyen igaz, mégis milyen nehéz.
Létezik egy olyan pszichés állapot, ahol az ember képtelen elfogadni a testét. Nem, nem az átlagos női soha nem vagyok elégedett az alakommal érzésről (vagyis gondolatról) beszélek, hanem arról, amikor úgy isten igazából utálom magam és megteszek mindent annak érdekében, hogy sanyargassam a testem. Erről az állapotról, s annak minden mélységéről szeretnék őszintén szólni. Első lépésként nevezzük nevén a gyereket, vagyis inkább a betegséget. Anorexia nervosa és bulimia nervosa.
Írásom akár kezdhetném az internetről leszedett okossággal, statisztikával, fogalom tisztázással, mégsem így teszem. Meghagyom ezt annak, aki így is szeretne informálódni.
Én inkább a megéléseimről mesélek, nem kevesebb céllal, minthogy segítsek ilyen helyzetben szenvedő embereknek és természetesen mellettük rettegő, értetlenkedő családtagoknak.
Igen ki merem jelenteni ország világ előtt – ahogy régen is tettem – anorexiás és bulimiás voltam az életem egy bizonyos, s nem is kis ideig tartó szakaszában. Nagyon mélyen voltam. Soha nem szégyelltem, régóta megvolt bennem a betegségtudat. Szerencsésnek mondható, hogy nem kerültem életveszélyes állapotba – vagy csak nem tudtam róla – de huszonéves koromban három éven át például kimaradt a havi ciklusom, a hajam is sokkal kevesebb lett, nem beszélve arról, hogy iszonyat lelki bugyrokat jártam meg.
Már említettem, hogy a ’90-es években egyáltalán nem volt jellemző, hogy az emberek figyelmet fordítsanak a lelki egészségükre. Nem – vagy csak korlátozott témában és számban – voltak elérhetőek könyvek, amelyek kapaszkodót jelentettek volna a viselkedészavarok, pszichiátriai zavarok megismeréséhez, azok megértéséhez.
Egyébként, ha jól belegondolok, akkor a kórkép nem is itt a húszas éveimben kezdődött, hanem már sokkal korábban, valamikor kisgyermek koromban.
Visszalépve az időben szinte megelevenedik előttem az emlékkép. Látom, ahogy kislányként vizslatom magam a tükörben, keresem magamon a hibákat. Amikor étkezésre került a sor mindig foglalkoztatott, hogy mit, mennyit eszem, minek milyen hatása van a testemre és azt miképp látom vissza a tükörben. Szerintem nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy a tükörkép szinte mindig negatív, de semmikép sem a valóságot tükröző kép volt. Nem láttam magam elég szépnek, elég csinosnak, elég izmosnak, s nagyon sokszor megfogadtam, hogy nem, nem eszem többet ezt vagy azt. Sokszor napokig nem ettem mást, csak almát, hisz, ha egy alma az orvost tartja távol, akkor sok alma nagyon sokáig egészségesen fog engem megtartani, s mindez természetesen csodálatos külsővel kéz a kézben, gondoltam én kis tudatlan. Nem is sejtettem, hogy az egészségem nem jól fog alakulni, ha ezen az úton járok tovább. Mégis így tettem.
Tinédzser koromban, amikor nagyon szükségem lett volna az állandóságra – hiszen belül totál bizonytalanság volt – zajlott szüleim szépnek nem igazán nevezhető válása, ezzel együtt pedig a természetes nőiesedés. Testem nővé válása olyan mértékű önelégedetlenséget okozott, hogy igazából nem is tudom, miként tudtam létezni, tanulni, s majd leérettségizni. A bennem zajló viharok egyre csak erősödtek, s a külső megerősítések nem, vagy nem úgy történtek, ahogy nekem ott és akkor szükségem lett volna rá.
Ekkor már olyan messze voltam az egészéges testképtől mint Makó Jeruzsálemtől, s jócskán felnőtt fejjel kellett újratanulnom a testemhez való pozitív kapcsolódást, s valamiféle elégedettséget kicsiholni ebből az egészből. De ne szaladjunk ennyire előre, térjünk vissza anorexiás életszakaszom utolsó stádiumára.
Lelki kálváriám külföldre költözésemmel egyidőben csúcsosodott ki, hisz távol a messzeségben, családi kontroll nélkül hatalmasodhatott el rajtam a LEGYEK MINÉL VÉKONYABB projekt. És lettem, s nem kicsit. Nagyon keveset ettem, s rengeteget mozogtam. Legfőképpen futottam. Ekkor vált úgy igazán szenvedélyemmé a futás. Korábban is gyűjtögettem a kilométereket, de akkor még csak óvatosan, heti 2-3 alkalommal és aránylag normális táplálkozás mellett. Nem úgy a messzeségben. Ott, ami a csövön kifért, futottam, hegyet másztam, súlyzóztam, s ha lehetett alig ettem. Én persze azt gondoltam, hogy így a helyes, soha nem ettem még olyan rendszerességgel, mint akkor. A számításaimból csak azt hagytam ki, hogy kenyeret, krumplit, rizst szinte semmit, tésztát sem igazán, inkább zöldség, gyümölcs, némi husi, minek köszönhetően a kilók csak úgy száguldoztak lefele. Az hajtott, hogy a mérlegelés reggelére még kevesebb és kevesebb legyek. Ez volt a legnagyobb hajtóerő. Senki nem mert mondani semmit a környezetemben, a család pedig ’szerencsére’ messze volt. A legalsó értékem 41 kg volt. Ekkortájt költöztem haza, állítólag csont soványan, s a régi ismerősök úgy mentek el mellettem, mintha idegen lettem volna, aki pedig valami csoda folytán mégis megismert az a hátam mögött találgatott, hogy vajon milyen halálos betegséggel küzdhetek. Szerencsére nem volt végleges diagnózisom, mégis nagyon, de nagyon rosszul voltam, legfőképp lelkileg, habár már a testem is egyre jobban figyelmeztetett. Én azért elszánt voltam, folytattam tovább a diétát és a futást, elég jónak mondható eredményekkel. Félmaraton 1:25 perc alatt, maraton 3 óra 12 perc alatt teljesítve. Erősnek és magabiztosnak éreztem magam, vagyis úgy hittem az vagyok, annak ellenére, hogy a testi jelek, mint említettem egyre szignifikánsabbak voltak. Így utólag értelmet találva a helyzetben beindulhatott egy énvédő mechanizmus minek következtében már nem tudtam megálljt parancsolni az éhségemnek, nem volt kontrollom felette. De erről majd a következő írásomban mesélek tovább.
