Megtanultam normálisan, egyre kevesebb lelkiismeretfurdalás nélkül enni
Ezzel a mondattal fejeztem be előző írásom, mely az anorexiás éveimbe engedett betekintést. Lássuk mi történt ez után!
BULIMIA. Nem, sajnos nem elírás, s nem bulimániát akartam írni, bár sokszor viccelődtem a szavakkal. De ez egy véresen komoly, bulik nélküli helyzet volt. Számomra sokkal, de sokkal nehezebb életszakasz. Az anorexiás időszakban rengeteg erőt éreztem magamban, büszke voltam arra, hogy le tudom győzni az éhségem, meg tudom állni, hogy mit, mikor és hogyan eszem. Nagyon magabiztos voltam, 45 kiló körül pedig már szépnek is láttam a tükörképem. Az pedig, hogy egyre kevesebbet nyomott a súlyom, s a régi ruháim mind óriásiak voltak rám, még nagyobb csodálattal töltött el. Csak a gyerekosztályon a 11 éves kategóriánál találtam megfelelő méretet, ami szintén inspirált. Az agyam szerette ezt az állapotot, nem a veszteségekre fókuszáltam, pedig ekkor már nem volt havi ciklusom, a bőröm is száraz volt, a hajam is hullott, ami pedig a fejemen maradt az töredezett.
A testem tiltakozott. Ez az intelligens szerkezet megálljt parancsolt, s felülemelkedett az akaraton, még ha időszakosan is. Egy-egy falási rohamnál olyan mennyiségű ételt tudtam magamba tömni, amit egy egészséges ember el sem tud képzelni.
Fél kiló kenyér, egy tálca téliszalámi, egy rúd kolbász, egy egész doboz bonbon, fagyival és tejszínhabbal megspékelve, majd az édes után természetesen újra sós, zsíros sajt, csipsz, mogyoró, ropi, bármi jöhetett, ami sok-sok kalóriát tartalmazott és egészségesnek nem igazán volt nevezhető, majd jött újra az édes kör. Olyan dolgokat ettem – mit ettem, faltam – amelyeket ’normál’ állapotban nem szerettem. Vagy nem engedtem magamnak? (A kérdés helyénvaló!) Majd jött a purgálás, az óriási mennyiségű sport. Napi 30 km futás, súlyzós edzés, biciklizés, a test totál kizsigerelése. Én nem hányattam magam, hashajtót sem szedtem. Nekem a mozgás volt a jing, a zabálás a jang, előbbi egy kis egyensúlyt biztosított utóbbival szemben.
Az ördögi kör akár napokig is eltartott, s a kontroll, amit annyira, de annyira tudtam működtetni, itt köddé vált. Egy-egy falási roham végére az önbecsülésem a béka feneke alatt ezer méterre sem volt megtalálható. Olyan mélységeket jártam be, amelynek a végén sokszor megoldásként ott villogott a JOBB LENNE NEM ÉLNI! monológ. Az öngyilkosság sokszor felmerült lehetséges megoldásként, de szerencsére soha nem volt hozzá bátorságom. Mélyen, legbelül bíztam magamban és tudtam, hogy innen is ki fogok mászni, még ha sok időmbe is telik.
S telt is sok időmbe mire megtaláltam a számomra legmegfelelőbb megoldást, nevezetesen a pszichoterápiát, annak is a kognitív ágát, gyógyszeres kiegészítéssel. Hosszú keresgélés volt, sok zsákutcával fűszerezve. Volt köztük olyan, amelyen ma már csak nevetek – jósnő, lélekbúvárnak kiadott okoskodás – s olyan is, amely valamelyest segített – kineziológia, relaxáció – de jelentős változást csak a pszichiáternél végzett mély önfeltáró munka hozott, kiegészítve időlegesen antidepresszáns szedésével. A belsőm feltárását biztosító úton rengeteget tanultam önmagamról, a tüneteimről, a lelkem működéséről és lassan, de biztosan erősödtem, megtanultam normálisan, egyre kevesebb lelkiismeretfurdalás nélkül enni.
A munka itt azonban nem ért véget, s ha visszatekintek az azóta eltelt 25 évre, látom, hogy a mai napig zajlik. Onnan, abból a mély gödörből nehéz és fájdalmas volt kimászni, a siker viszont megerősített, s egyre magabiztosabbá tett.
Így tudtam az élet egyre magasabb hegyeit megmászni, családot alapítani, 3 gyermeknek életet adni, felépíteni férjemmel sportital és funkcionális italokat (Absolute Live és PowerFruit) gyártó cégünket, s folyamatosan tanulni, fejlődni. Továbbra is napi szinten foglalkozom az egészségemmel, a külalakommal, hiszen ez egy fontos küldetés számomra. Ahogy az is, hogy ezt tanítsam megannyi hozzám forduló embernek.
Érdekes, hogy az élet milyen kihívások, lehetőségek elé állít. Az első ügyfelem coaching karrierem kezdetén egy anorexiás kislány volt, aki megszólalni sem volt hajlandó a pszichológusnál és a pszichiáternél. Amikor eljött hozzám, nem igazán a tüneteivel foglalkoztunk, hisz tapasztalatból tudom, hogy a lényeg nem ott van. Büszkén meséltem el neki történetem, ami hitelességet jelentett számára, s nálam biztonságban érezte magát. Meg is gyógyult. Nem, nem pszichoterápiát alkalmaztam, hisz tudom a szakmai határaim. Coaching szemléletű személyiségfejlesztéssel, sok-sok értékes beszélgetéssel sikerült neki is kimászni a saját mély gödréből. Most pedig magabiztosan éli a tinédzser lányok mindennapjait. Időszakosan még el szokott hozzám jönni, hisz a kapcsolatunk értékes számára is és számomra is. De már ’csak’ beszámol egy-két őt foglalkoztató történésről és már megy is tovább az útján. S tudja, hogy ha olyan kihívás éri, amit egyedül nem mer vagy nem tud legyőzni, akkor hol keressen.
