Mások megismeréséhez önmagunkon át vezet az út

Az önismeret sok mindenre megtanított, s tanít a mai napig. Például megküzdeni az élet egyre nagyobb kihívásaival. Ma, hála a rengeteg saját tapasztalatnak és a sok tanulásnak, már én próbálok másokon segíteni folyamatosan fejlődő, szakmáját nagyon komolyan vevő egyéni, és team coachként. 

Egész életemben bátorítottam a körülöttem élőket, segítettem a boldogulásukat. Utólag visszatekintve szinte coachként vettem részt az életükben. Ervin is szokta mondani: abban, hogy ő vezetővé tudott válni az R-Waterben, nekem is nagy szerepem volt, van, hiszen a sok-sok beszélgetésből, akkor még inkább ösztönösnek mondható jó kérdésekből mindig új és jobb megoldások születtek benne. Ez idő tájt még egyikünknek sem ez volt a szakmája, hisz ő kereskedőként végzett, nekem pedig közgazdasági képzettségem volt. De az élet úgy hozta, hogy mi együtt jártuk és járjuk ki az élet iskoláját, s válunk professzionálissá különféle szerepeinkben.  

De hogyan is váltam szakemberré, s miről is szól a coaching?

15 éves koromban kvázi önellátóvá kellett válnom, hiszen a szüleim elváltak. Ebben a kimagaslóan nehéz életszakaszomban nekem csak a sport tudott állandóságot, vigaszt nyújtani. Apukámtól azt az örökséget hoztam, hogy a sport szinte mindenre gyógyír, s ő 75 éves koráig ezt bizonyította is, hisz addig makkegészséges volt, s még gyógyszert sem kellett szednie. Sok kutatás és sok példás emberélet bizonyította már, hogy a rendszeres sport fiatalon tartja a testet, egészségesen a lelket. Én viszont saját tapasztalatból arra jöttem rá – gondolom nem vagyok ezzel egyedül –, hogy a rendszeres sport nem elég, hiszen csak egy bizonyos szintig tud harmóniát teremteni.

Volt idő, amikor napi 20-30 kilométert futottam, konditerembe jártam, többek között azzal a céllal, hogy el tudjam viselni az élet kihívásait, erőt gyűjtsek a mindennapokhoz. Természetesen mellette napi 8-10 órát dolgoztam, háztartást vezettem. A sport segített, hogy mentálisan&lelkileg&testileg jobb formába kerüljek, de ez csak egy darabig, mondhatni egyre kevesebb ideig tartott. Éreztem, hogy ez így nem elég, s közben a testem is jelezgetett, hogy köszöni szépen nem kér többet a kilométerekből, keressek valami mást is, egészítsem ki a mentális&lelki&testi feltöltődésem valami egyébbel.  

Kerestem, kutattam a lehetőségeket, de nem volt egyszerű az időszak és nem találtam egyértelmű válaszokat. A ’90-es években, az emberek nem foglalkoztak hétköznapi szinten az önismerettel, a pszichológus szinte ismeretlen fogalom volt, azt hitték, ha valaki felkeresi, biztosan megőrült. Nekem mégis kellett a külső segítség, hisz a szakadék szélén álltam, többet futni, sportolni már nem tudtam. Megannyi magát lelki segítőnek kiadó ember zsákutcájába befutottam, rengeteget időt és pénzt költöttem rájuk. Ekkor egy ’véletlen’ folytán találkoztam a pszichoterápiával, azon belül is a kognitív terápiával, s váltam a pszichológia szerelmesévé. Rengeteget fejlesztettem magam, bújtam a könyveket, kerestem az önfejlesztéssel kapcsolatos cikkeket, s amikor lehetőségem volt terápiára jártam, hogy jobban megismerjem a belső folyamataimat, kapcsolatba kerüljek önmagammal.  

Hogy ez miért is fontos? Nem biztos, hogy magától értetődő, de ha mentálisan, lelkileg és testileg is jól vagyunk, akkor tisztán látjuk, hova lőjük be magunkat az élettabellán.  Tudjuk, hogy igazán mire vagyunk képesek, reálisan jelöljük ki a céljainkat, melyeket el is érünk, tanulunk, gyakorlunk, s eközben egyre egészségesebb kapcsolatokat alakítunk ki, legelőször magunkkal, majd a külvilággal. Képesek vagyunk változtatni is, például az életmódunkon. A jóllét tehát mindennek az alapja. 

Apukámat, ezt a sporttudatos, fitt, energikus embert, aki számomra magát az egészséget testesítette meg, egy év alatt elvitte a rákbetegség. Az utolsó hónapjaiban vált kristálytisztává számomra, hogy a mentális&lelki egészség ugyanolyan fontos, mint a fizikai jóllétünk. 10 évvel korábban nem tudtam volna elviselni a tudatot, hogy végig kell kísérnem őt ezen az életszakaszon, amelynek a vége az, hogy ő nem lesz többé, legalábbis fizikai szinten megszűnik létezni. Azonban az állandó önismereti munkám, tudatos létem és természetesen a rendszeres sport eredményeképp megszilárdult mentális&lelki&testi egészségem erőt adott eddigi életem talán legnehezebb feladatához.

Több évtizede foglalkozom önismerettel, de az utóbbi években még mélyebbre mentem, s megtanultam a szakmai hátteret, hogy a magamon tapasztaltakat szakmai tudással vegyítve segíthessek a hozzám fordulóknak önmaguk vágyott verziójának megteremtésében.  

100 százalékos bizonyossággal mondom, hogy bármilyen életszerepben is légy, csak akkor tudsz jobb férjjé, feleséggé, vezetővé, anyává, apává, sportolóvá, stb. válni, ha önmagadon dolgozol. Hiszen, ha megismered a belső világod, akkor a külvilágot, s benne az embertársaidat is jobban érted.  S ha az önismereted fejlesztéséhez találsz egy jó segítséget – mondjuk egy coach személyében, aki nem bekiabál a pálya széléről, hanem bejön a játéktérre, onnan figyel, csalogatja ki belőled a benned lévő erőforrásokat –, akkor energiákat spórolsz meg, hisz nem egyedül kell minden akadályt legyőznöd.

Mindenki a saját szemüvegén keresztül nézi a világot, s értelmezi a benne történt eseményeket, s néha van úgy, hogy a szemüveget meg kell takarítani, esetleg ki kell cserélni, mert már nem megfelelő nekünk. Ebben segít a coaching. Helyén értékelni, értelmezni az eseményeket, láttatni a vágyott jövőt és konkrét célokat segít megfogalmazni, majd utat mutat a ’hogyan’-ban, s akadályokat görget el a megvalósítás elől. Természetesen mindezt úgy, ha az egyén megteszi, amit meg kell tennie, s ennek hatására belsőleg változik, ami természetesen kihat a környezetére. De a munkát mindig magunkkal kell elkezdeni és befejezni! Mert közvetlenül csak magunkra tudunk hatni!  

Jó lenne, ha sokan választanák az önismereti munkát, sok-sok tudatosabb ember alakítaná a világot. Véleményem szerint nagyon sok coaching szemléletű szülőre, főnökre, tanárra, edzőre, barátra, párra, lenne szükség.